A kuláküldözés áldozatainak emléknapja alkalmából június 29-én a római katolikus templommal szembeni parkban álló kopjafánál Szendrey Gitta színművész szavalata után emlékező beszédet mondott dr. Pintér Zoltán Árpád középiskolai tanár, melyet az alábbiakban közlünk:

Tisztelt Egybegyűlt Megemlékezők!

Az Országgyűlés 2012. március 26-án nyilvánította a kuláküldözés idején tönkretett magyar gazdák emléknapjává június 29-ét, Péter-Pál napját, amely a hagyomány szerint a betakarítás kezdete, a parasztság ünnepe.

Vannak történelmi fogalmak, amelyek jelentése egy korszakváltás során megváltozik. Ilyen szakszó a kulák is, amely orosz eredetű, eredeti jelentése az ököl, majd fokozatosan a nagygazda jelentése társult hozzá, és a sztálini sajtó hatására végül jelentései között megjelent a zsugori fogalom. A kulák fogalma Magyarországon 1948-tól került a kommunista pártsajtóba, és úgy vált közismertté, mint kizsákmányoló, a dolgozó nép ellensége, akit karikatúrákon nagyhasú naplopóként ábrázoltak, de megjelent pók, pióca, vámpír vagy éppen vérszívó alakjában is. Szélesebb kontextusban olyan birtokos parasztot jelentett, aki a jelenét és jövőjét nem a termelőszövetkezetekben látta. De kik is voltak valójában az ily módon megbélyegzett kulákok?

A parasztságnak az a része, amely szorgos munkával igyekezett bekapcsolódni az árutermelésbe, az így szerzett jövedelmet pedig nem felélte, hanem visszaforgatta az egyre növekvő gazdaságába. Aki akaratereje és megfeszített szorgalma verejtékéből évről évre kikerekítette birtokát, s azt fejlesztve, újabb és újabb darab földeket, igavonó állatokat vásárolva, esetenként alkalmi munkaerőt alkalmazva igyekezett növelni a termelését. Ez az életforma rengeteg munkával, a családi munkaerő maximális kihasználásával járt.

Hazánkban, csakúgy, mint a kelet-közép európai régió más országaiban történelmileg régre nyúló okok miatt egy rendkívül aránytalan, mondhatni igazságtalan birtokrendszer épült ki. Az arisztokrácia néhány száz családja tulajdonában összpontosult minden termőterület 1/3 a trianoni béke előtt és ez az arány kevéssé változott az után is. A parasztság módos, ügyesen gazdálkodó tagjai így csak a szegényparasztság rovására kerekíthették birtokaikat, s így feléjük az agrárproletárok irányából legalább annyi néma düh és feszültség állt fenn, mint azt urak világa felé. Az 1945. évi földosztással százezrek érezték úgy, hogy végre esélyt kaptak arra, hogy a maguk uraként gazdálkodhassanak. A szovjetek irányította SZEB gyámkodásával szárnyait bontogató és a demokratikus államrendet megingatni vágyó kommunista párt kihasználta és manipulálta az agrárius tömegeket, mint utóbb bebizonyosodott, egy ősrégi stratégia, az oszd meg és uralkodj módszerével. Az MKP majd az MDP agrárpolitikájában az 1948-tól felerősödő kollektivizálás hátterében a formálódó hidegháborús szembenállás állt. A kelet-közép-európai térségben bekövetkező szovjetizálás a gazdaság minden területén a magánvállalkozás felszámolását, az agráriumban az erőltetett és kényszerített szövetkezetesítést vonta maga után. Rákosi Mátyás 1948. augusztus 20-i kecskeméti beszédében már sürgette a kulákságnak, mint az utolsó és legnépesebb kizsákmányoló osztálynak a felszámolását. Ekkor lett politikai ellenséggé a gazdag parasztság.

Tisztelt Hallgatóság!

1950 és 1953 között mintegy négyszázezer gazdát ítéltek el közellátás veszélyeztetése vétségének vádjával. Ebből a megdöbbentő számból nem lehet pontosan következtetni az érintettek számára, ugyanis egy személy rendszerint többször is bíróság elé került.

A korszakban igazodva a sztálini típusú szovjet jogrend abszurditásaihoz, a Visinszkij-elvhez, elég volt bárminemű fizikai kényszer hatására beismerő vallomást kicsikarni a kulákoktól koholt vádakban. Ahogy az országunkat megszállva tartó Szovjetunió hírhedt államügyésze mondta: „a beismerő vallomás a bizonyítékok királynője.” Az így befeketített kulákot a koncepciós perben már eredendően bűnösnek tekintették, önmaga felmentésére aligha volt esélye, megcsúfolva ezzel a jog legszentebb hagyományait. A kulákperekben, hasonlóan a politikai kirakatperekhez, úgynevezett osztályszempontú ítélkezés zajlott, tehát ugyanazért a szabályszegésért a kulákokat jóval keményebb büntetéssel sújtották. A büntetés lehetett pénzbüntetés vagy akár teljes vagyonelkobzás is, és nem volt ritka a több hónapos börtönbüntetés sem. Sőt, 1950-ben halálos ítéletek is születtek, miután néhány nagygazdát szándékos gyújtogatással vádoltak meg.

A kulákgazdáknál rendszeresen megjelentek az elszámoltatási bizottságok, amelyek hatósági támogatással a pincétől a padlásig átkutatták a gazdaságot, elrejtett termények után kutatva. Ezek voltak az úgynevezett padlássöprések. Ebből a szempontból a legkritikusabb időszak 1952–53 tele volt, amikor nyolcszázezer gazdának nemhogy kenyérre való gabonája nem maradt, de vetni sem volt már mit.

Országosan, mintegy 71 ezer kulákcsaládot tartottak nyilván. Bár hivatalosan a 25 holdon felüli közép- és gazdagparasztok számítottak kuláknak, a gyakorlatban ezt a helyi pártvezetés döntötte el. A karcagi kuláklistákból tudható, hogy – ha a helyi vörös hatalom úgy kívánta – a 21 katasztrális holdon gazdálkodó középparaszt is kulákosítható volt.

Karcagon 1950. március 7.-ig 271 kulákot tettek listára. Ezek alapján 1950. július közepéig a megye területén a Jászberényi járásban 127, a Jászapáti járásban 38, a Kunhegyesi járásban 13, a Tiszafüredi járásban 41, a karcagi járásban: Karcagon 13, Kisújszálláson 20 kulák ellen indult eljárás különféle szabotázs cselekmények elkövetése miatt. Zömük esetében a vádak egészen abszurdak, és a klaszikus hidegháború hisztériájánk fényében íródtak íróasztal mellett, politikai megrendelésre. Egy évvel később, 1951 július végén készült újabb összefoglaló jelntés szerint a Jászapáti járásban 40, a Jászberényiben 27, a Kunhegyesiben 12, a Kunszentmártoniban 65, a Törökszentmiklósi járásban 7, Karcagon 25, Kisújszálláson 17 kulák ellen indult eljárás.

A Rákosi-rezsim diktatúráját irányító mindenható állampárt, az MDP Szolnok Megyei Bizottsága (1954-től Végrehajtó Bizottsága) üléseinek jegyzőkönyvei mára már kutathatóak, nyilvánosak, minden a kommunizmust működtető véreskezű pártfunkcionárius tevékenysége lekövethető, és ha a gyakorlatban aligha, elvben felelősségre vonható. Az MDP Szolnok Megyei Bizottsága 1949. augusztus 2-i ülésének jegyzőkönyvéből idézek: „Karcagon egy P. Szabó nevű kulákot tartóztattak le, mert az aratáshoz későn fogott hozzá a gabonája pergésnek indult.-„

A rövid és erőltetett vád talán egy csekély pénzbüntetésre lehetett volna elég, hisz a vád viszonylagos, bizonyítása kétségbe vonható, azaz gyenge lábakon áll. Hogy a hatalom gépezete mégis milyen abszurd módon működött, jó példa, hogy a fenti ülést követő hetek egyik Magyar Távirati Iroda által leközölt kommünikéje: „A kulák nem szánt, nem vet. Míg dolgozó parasztságunk lázas munkával teljesíti a vetési tervet, a kulákok szabotálásaikkal próbálják a munka végrehajtását megakadályozni. Karcagon P. Szabó-István 180 katasztrális holdas kulák egyáltalán nem szántott és nem is vetett. Amikor a népi bizottsághoz behívták a községházára, nyíltan megmondta, hogy nem fogja megművelni a foldjét. P. Szabót átadták a rendőrségnek „. MTI Külföldi-Belföldi Hírek, 1949. október/1

Hogy a későn learatott, pergő szemű gabonabetakarítás vádjából mikor született meg a mezőgazdasági munka szándékolt szabotálása, és a közellátás veszélyeztetését magába foglaló vád, kérdéses. De egy biztos: ezért a vádért már a csengőfrász és a belső ellenségtől való rettegés sötét napjaiban, az 50-es évek eleji Magyarországon börtönt és halálos ítéletet lehetett kapni.

A kommunizmus bűnei között a számos áldozat árnyékában elfelejthetjük az elferdített valóság, a meghamisított történelemkönyvek, a szabad Európától való elhatárolás tényét. Elfelejthetjük a tönkretett életeket, a családok ellehetetlenítését, több generáció szívós munkájával felhalmozott vagyon elrablását. Az egyes emberek emlékezete azonban megőrizte azt, hiszen azokat a fájdalom égette lelkükbe. A diktatúra mindenkitől elvett valamit. Mindenkitől azt vette el, ami a legfontosabb volt számára: a paraszttól földjét, a fiataloktól az élhető, boldog jövő reményét, az egyházaktól az iskoláit, a hazafiaktól a reményt, az idősektől a békés, méltóságteljes életet. És mit adott helyette?

Félelmet és bizonytalanságot, kötelet és börtönt, gumibotot és reményvesztettséget. Évtizedeket az őrület légköréből, először Rákosi Mátyás aztán a tékozló Kádár János rendszeréből.

Tisztelt Megemlékezők!

Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin gondolatai első kézből utalnak arra, hogy mi volt a legnagyobb tévedése a kommunizmusnak.

Ha az embert mindenétől megfosztod, többé már nincs a hatalmadban. Ismét szabad.

Köszönöm a figyelmüket - zárta szavait a szónok, majd a kopjafán koszorút helyeztek el a város vezetői, pártok, civil szervezetek képviselői.