A Nagykunsági Népművészek Egyesületének elnöke kiadványában a 17. század végétől a 19. század elejéig virágzó kunhímző stílust mutatja be. Az eredeti hímzések forrásként az 1944-ben elpusztult karcagi múzeumi anyagba tartozó párnavégekről készült archív fotókat és festményeket is felhasználja.

A szerző a Néprajzi Múzeumban őrzött nagykunsági párnavégeket is felhasználja forrásként, de szól arról is, hogy az akkori kunhímzések mennyire különböznek a napjainkban készülő kunhímzésektől, melyek már feldolgozások. Ahogy fogalmaz, a régi kunhímzés és a feldolgozások úgy viszonyulnak egymáshoz, mint a régi stílusú népdalok a népdal- feldolgozásokhoz, melyek "művészi értéke" széles skálán mozog.

A kunhímzés feldolgozások keretében mutatja be az egykori karcagi Népművészeti Szövetkezet tervezői által rajzolt mintákat is.

Arról is ír, hogy a Nagykunságban a 18. században lett a nagykun szoba dísze a színes, szőrhímzéssel díszített párnavég, melyet

a 19. század közepéig készítettek. A kendervászon párnahéjak végére varrták fel a lenvászonból hímzett 40x60 cm-es párnavéget. A racka szőréből fonták hozzá a hímzőfonalat, amit növényi festékkel a piros, a barna, a zöld szín árnyalataira festettek. A minták között rozettákat, félrózsákat, táncoló tulipánokat találhatunk, (ilyen névben működik egy karcagi hímző csoport Pádár Ágnes vezetésével) , s ezekben a motívumokban reneszánsz eredet tükröződik. Szól a környező települések kunhímzőiről is a könyvben dr. S Kovács Ilona, aki reméli, hogy a mai fiatalok között is lesznek olyanok, akik megtanulják az eredeti mintákat.