Somogyi Viktor, a Karcagi Nagykun Református Általános Iskola és Talentum Óvoda diákja szavalata után emlékbeszédet dr. Pintér Zoltán Árpád, önkormányzati képviselő, történelemtanár mondott.

- Boldog, de fiatal nemzet az, melynek emlékezetében nincsenek fájdalmat hordozó, baljós eredetű dátumok, napok. Ma június 4. van, a mai dátumhoz mérten 103 éve került aláírásra a Párizs-környéki békerendszer részeként a trianoni béke. Kós Károly sorai a mai napról máig fájó igazságot hordoznak: "Valahol aláírtak valamit, valahol megalkudtak valamit, valahol elosztottak valamit; valahol egy nyitott ajtót becsaptak, hogy legyen az zárva örökre. Ahová a magunk erejével, ezer esztendő munkájával kapaszkodtunk, és minden lépcsőfokot a magunk izmaival és eszével vágtunk a magunk vérével öntözött irdatlan sziklába: onnan dobtak le minket."

Az 1920. június 4-én délután négy óra harminckét perckor, Versailles-ban, a kastélykertben álló, Jules Hardouin Mansart által épített Nagy Trianon palota Galériedes Cotelle termében aláírt békeszerződés oktrojált, ránk erőltetett béke, mely még mindig eleven sebként akadályozza a határainkon innen és túl élő magyar nemzet boldogulását, a Kárpát-medence nyújtotta egységes gazdasági erőtér kiaknázását. A trianoni békének vannak a matematika nyelvén kifejezhető, mérhető következményei és vannak a békediktátum mögött a számok nyelvén nem kifejezhető következmények - kezdte beszédét dr. Pintér Zoltán Árpád, majd így folytatta: a Nagy-Trianon palotában aláírt, de ténylegesen már hetekkel-hónapokkal korábban meghozott döntés értelmében a történelmi Magyarország elveszítette területének 71,4, lakosságának pedig 62 százalékát. Felségterülete 93.073 km²-re, lakossága 7,6 millióra, az országhatár hossza 4166 km-ről 1450 km-re csökkent, a gazdasági következmények az országra nézve katasztrofálisak voltak - fogalmazott a szónok, aki szólt arról is, hogy vannak azonban a matematika nyelvén nem kifejezhető károk: egy önmagában szilárdan hívő, büszke, jövőjét serényen és eredményesen építő nemzet megtört Trianonban, emberi sorsok, életpályák siklottak félre a békekötés révén, a nemzeti talajon alighanem organikusan fejlődő magyar generációk jövőképe magvában holt el idegen nemzetek sovinizmusa által - jelentette ki, majd arról szólt, hogy a Szövetséges és Társult Hatalmak, azaz a tágabb értelemben vett antant a békeszerződést kőbe vésett rendezésnek szánta, a trianoni határok a béke aláírása után később is több esetben változtak.

- Közel két évtizeddel később egy vészterhes korszakban az első bécsi döntés révén a Felvidék déli, magyarok lakta szegélyének visszacsatolása; az önálló katonai akcióval visszavett Kárpátalja, az ügyes diplomáciai manővereknek köszönhetően az országrésznyi méretű Észak-Erdély, végül 1941 áprilisában a súlyos politikai áron visszavett Bácska, Muravidék, Baranyai-háromszög visszatérte igazolta, a magyar nemzet nem nyugodott bele országunk jogtalan megcsonkításába. 1938 novembere és 1941 áprilisa között igaz, súlyos áron, külpolitikai kényszerpályán a tengelyhatalmak holdudvarába sodorva hazánkat, visszatért 78.653 km2 és 5.391.000 lakos. Mint ismert, második világháborús vereségünk, országterületünk szovjet megszállása, a párizsi béke során vezérelvként követett status quo ante bellum, azaz ez esetben a német agresszió előtti állapotok rögzítése semmissé tette a kis közép-európai nemzet generációs álmát, visszanyerni a magyarlakta területeket. Napjainkban a szilárd külpolitikai viszonyok, az integrációs partnerség már inkább egy kulturális autonómiára való törekvést irányoz elő a határokon túli magyar nemzeti kisebbség védelmében, ami soha nem látott lehetőségeket hordoz a magyar közösségek fennmaradására - sorolta a történész, majd Hérakleitosz, ókori filozófust idézte, miszerint „minden folyik”, csak a változás állandó.

- Bizonyos értelemben az idő, a történelem is folyik, csak az állandó, hogy válságok és konjunktúrák, konfliktusok és trendek hullámzanak benne. A történelemről egyébként is köztudott, hogy nagyon kényes matéria, ahányan csak „kézbe veszik”, annyiképp akarják formálni. Mégis, a történelmi korok nagy léptékű vizsgálata igazolja, az idő rendszerint helyrehozza azt, amit a véges belátással és végzetes ostobasággal rendelkező korszakos nagyhatalmi érdekek erővel kiformáltak. Ugyan, hol van ma már kisantant-gyűrű, egységes délszláv állam, közép-európai „francia erőtér” vagy titkos diplomácia, melyek mentén e végletekig elhibázott béke megszülethetett? E fogalmak 103 éve még döntőek voltak a béke megszületésében, mára eltűntek az aktuálpolitika világából, kollektív múltunk sarokpontjaivá csontosodtak. Lássuk be, a 21. századi Európa és a nagyvilág sem az a stabil és kiszámítható keret már, amelyet évtizedeken át hittünk a kétpólusú világrend felbomlását követően - hangzott el, majd dr. Pintér Zoltán Árpád felidézte a103 évvel ezelőtti karcagi történéseket.

- 1920. május 23-án, Pünkösdvasárnap Karcag városa még vérzett az akkor alig két hónapja távozott román megszállók okozta sebekből és félve tekintett a jövőbe, hiszen hetekre voltak eleink a trianoni béke aláírásától. Nélkülözéssel teli időszak volt ez egy megszállt, de még reménykedő országban. Karcagról persze nehéz volt akkor egész perspektívában látni a közeljövőt, de e bizonytalan időkben Nt. Török Vincze karcagi városi református lelkész így írt a közelgő békéről:

„És akik legtöbbet áldoztunk, legtöbbet vesztettünk – az ellenséges népek óceánjában árván, elhagyottan álló magyar nemzetünk –most kirabolva, lerongyolva, erőtlenül fekszik. A ránk mért rettenetes ütés kábulatával olvassuk a nyugati kultúra világtörténelmi nagy szégyenét: a ránk parancsolt békepontokat, melyekben orgyilkosként döfik a tőrt nemzetünk testébe. Csak egy fénysugár töri át a ránk szakadt sötétséget, a keresztyénség Megváltójának ígérete: ’Nem hagylak titeket árván!’

Török Vincze lelkész úr gondolatai a trianoni békéről e beszéd írásakor horgonyként tapadtak meg agyamban. János evangéliumát idézve újra: Nem hagylak titeket árván! Vajon árvaságra ítélt-e bennünket Európában a trianoni gyalázat? Minden idők talán egyik legtehetségesebb szépírója, Gabriel García Márquez zárja 100 év magány című mesterművét a következő sorokkal: „mert az olyan nemzetségnek, amely száz év magányra van ítélve, nem adatik még egy esély ezen a világon.” 103 év távlatából azonban láthatjuk, még mindig van magyar nemzet, magyar nyelv, magyar iskola, magyar irodalom, magyar képzőművészet, magyar vállalkozások, magyar ajkú feltalálók, magyar ajkú tudomány a határok minden oldalán. Van e határokon átnyúló nemzeti összetartozás is, melynek emléknapja június 4. Vannak fiatalok, így van jövő és van eleven közbeszédünk, melyet, ha viták tarkítanak is, de a célok úgy hiszem közösek. Sok mindenünk van, amire büszkék lehetünk, sok álmunk van, amiért érdemes élnünk! Kívánom, legyünk képesek emléknapjainkat méltóképpen, pártoskodás nélkül, jövőbe tekintő nemzetként megélni, mert 103 év után már tudhatjuk: Nem vagyunk magányra ítélve, Isten nem hagyott bennünket árván! - zárta beszédét dr. Pintér Zoltán Árpád.

A fenti gondolatok után Nt. Koncz Tibor esperes igehirdetésében szintén felidézte a 103 évvel ezelőtti történéseket, majd Donkó Imre operaénekművész - zongorán kísért Gyülvészi Péter karigazgató - műsorával zárult a nemzeti összetartozás napi megemlékezés.